James Bond - JBDB

Az előző félresikerült lemez után, a széria producerei egy akkortájt „felfedezett” zeneszerzőt, David Arnoldot hívták segítségül. A szerző nevéhez fűződik például a Csillagkapu és a Függetlenség napja filmzenéje is.

Arnold vállalta a kihívást és remekül vette az akadályt: elkészítette a sorozat történetének egyik legjobb filmzenéjét. Egyrészt, hű maradt Barry-hez, és visszahozta a 60-as évek klasszikus hangzását, ugyanakkor kiváló elektronikus alapjaival újat mutatott. Nem követte az Eric Serra-féle zsákutcát, helyette frisset, eredetit produkált. Valójában ezen az úton is a nagy mester tette meg az első lépéseket. Emlékezhetünk arra, hogy már az OHMSS-ben is hallhattunk szintetizátorbetétetek vagy épp legutolsó lemezén is, a The Living daylights-on az akkori elektronikus-hangzást már előszeretettel használta.

Jött David Arnold, zseniálisan ötvözte az ezredforduló zenéjét a hatvanas évek klasszikus hangulatával, és győzött. Meggyőzte a producereket és a nézőket-hallgatókat egyaránt. Az első volt talán, akit még a legvérmesebb Barry-rajongók is elismertek. (Nem véletlenül ragasztották rá a „techno-barry” becenevet.)

A filmhez eredetileg egy D.A. által írt k.d. lang szám lett volna a főcímdala, de bizonyos marketing-szempontok miatt Sheryl Crow lett a befutó, egy önálló számmal. Ez meg is látszik, és nyilván mindenkinek feltűnt, hogy a Holnap markában főtémája a Surrenderből származik és egyáltalán nem a címadódalból. Szerencsésebb lett volna az eredetileg a célra szánt alkotást választani, hiszen zeneileg igazán jól sikerült, ráadásul a szövegírója az a Don Black volt, aki a Thunderball, a Diamonds are forever vagy a The man with the golden gun számokat is jegyzi. Az eredeti lemezen szerepel még egy Moby-remix is, ami a klasszikus Bond-témát öltöztette új köntösbe. Egy másik, 2000-ben megjelent kiadáson hét újabb, a filmben szereplő zene található és egy Arnold-interjú, viszont hiányoznak róla a Sheryl Crow és Moby által készített darabok.

Amúgy Arnold 1997-ben megjelentetett egy feldolgozáslemezt, Shaken and Stirred (Felrázva és keverve) címmel is, amely a korábbi évek nagyszerű főcímdalait újította fel, mai előadókkal. Mivel ez a filmzenével egy időben készült, több hasonlóságot is felfedezhetünk. Épp a Helicopter ride (ez csak az Expanded Edition-ön szerepel) című szám végét hallgatva, felbukkant a Diamonds are forever „felrázott, megkevert” változatának egy vonósmotívuma, elrejtve finoman a háttérben. Több ilyen is van, sőt még a TWINE-ra is maradt anyag, úgyhogy lehet fülelni!

Összegezve: David Arnold, zseniálisan ötvözte az ezredforduló zenéjét a hatvanas évek klasszikus hangulatával. Az összképen csak a főcímdal ront, amely ugyan nem rossz, de eltérő zenei témája miatt, és a Surrender ismeretében fájó pont, ezért nem kaphat maximális pontszámot.

Értékelés (7-es skálán): 6 (jó)